A feketehimlő az emberiség által ismert egyik legpusztítóbb vírusos megbetegség, milliók halálát okozta. Egyes becslések szerint legalább 3 millió éve létezik. Kórokozója a Variola major és minor vírus.

A himlő korai tünetei közé tartozik a magas láz, fáradtság, súlyos hátfájás, ritkábban hasi fájdalom és hányás. 2-3 nap múlva a vírus jellegzetes kiütést vált ki átlátszó folyadékkal teli hólyagokkal, melyek aztán gennyel telítődnek, végül varasodás alakul ki, amely megszárad és leesik. A kiütés az arcon és a kezeken kezdődik, majd átterjed a test többi részére. A betegség emberről emberre cseppfertőzés útján terjed, egyes esetekben szennyezett ruházattal vagy ágyneművel való érintkezéssel is fertőz. A feketehimlő az esetek 20-50%-ában végzetes volt attól függően, hogy a major vagy a minor típusú vírus okozta-e a fertőzést. Gyógymódot nem ismertek rá. Ha valaki egyszer elkapta, annak élete a természet törvényeire lett bízva. A túlélő nők közül sokan öngyilkosságot követtek el, mivel sebhelyekkel torzított arcukkal képtelenek voltak tovább élni. A betegséget gyakorta kísérte egyik, vagy mindkét szem elvesztése. Kölcsey Ferenc is a himlő miatt vált egyik szemére vakká. A legkorábbi ismert áldozat V. Ramszesz fáraó volt, múmiájának arcán a mai napig láthatók a himlő nyomai.

A feketehimlő Európát az 5. században érte el. A 16-17. században ez lett a vezető halálok. Az 1500-as években a spanyolok és portugálok vitték át a fertőzést az Újvilágba, megtizedelve ezzel a betegségre rendkívül fogékony azték és inka populációkat Mexikóban és Dél-Amerikában, mely a birodalmak összeomlásához vezetett. A feketehimlő biológiai fegyverként való első dokumentált felhasználása a briteknek tulajdonítható, akik himlővel szennyezett takarókat osztogattak az őslakos indiánoknak Quebecben a 18. század végén, hogy szándékosan megfertőzzék őket a vírussal.

A fertőzés elleni védekezés első dokumentált esetei a 16. századból, Kínából származnak, ahol az ún. varioláció/inokuláció különböző formáit alkalmazták. Gennyel átitatott vattát helyeztek orrcimpába, porított himlővart fújtak orrba, vagy nyílt sebbe gennyes hólyagból vett váladékot dörzsöltek. Ez utóbbi módszerrel sikerült egy enyhébb lefolyású betegséget előidézni, melybe már lényegesen kevesebben haltak bele (1 / 10 fő inokulált). Kínában a 18. században a varioláció – hatékonyságának köszönhetően – gyorsan terjedt. A 18. században Európában is elkezdték kipróbálni a variolációt a feketehimlő megelőzésére. 1717-ben Raymann János Ádám, felvidéki orvos először alkalmazta a módszert Európában, melyet publikált is. 1717. és 1721. évi felső-magyarországi himlőjárványról a boroszlói tudós társaság évkönyveiben írt beszámolójában megemlíti, hogy 2 és fél éves leányát a görög és örmény kereskedőktől eltanult variolációs eljárással beoltotta. Raymann közlése alapján több magyar orvostörténet-író őt ruházta fel a varioláció Európába való bevezetésének érdemével. Más történészek pedig Lady Mary Wortley Montagu brit arisztokrata hölgy személyéhez kötik a módszer nyugati orvoslásba való bevezetését. Lady Mary 1718-ban tanúja volt a varioláció technikájának az Oszmán Birodalomban tett utazásai során. Megfigyelte, ahogyan a páciensek bőre alá himlőhólyagból vett váladékot juttattak. Ez a módszer rövidebb ideig tartó betegséggel, nagyon kevés heggel és egész életen át tartó immunitással járt. Jó oka volt, hogy érdeklődjön az eljárás iránt, mivel testvérét már elvesztette a betegség miatt, ő maga pedig súlyos himlőfertőzésen esett át 26 évesen, melyből szempillák nélkül, hegesedett arccal gyógyult fel. Meggyőződve arról, hogy a gyakorlat biztonságos, úgy döntött, hogy 5 éves fiát beoltatja a nagykövetség sebészével, majd később Angliában meggyőzte őt arról, hogy 1721-ben a himlőjárvány idején beoltsa 3 éves kislányát is. Mindkét gyermek túlélte az azt követő rövid betegséget. A varioláció ígéretesnek tűnt, azonban egyetlen orvos sem kockáztatta volna hírnevét és megélhetését két gyermek szerencsés gyógyulása, illetve a külföldről származó szóbeszédek alapján. Orvosok egy csoportja úgy döntött, hogy tovább viszi az ügyet, kérelmet nyújtottak be a királyhoz, mely oda vezetett, hogy a Newgate börtön hat elítéltjének kegyelmet ajánlottak, amennyiben részt vesznek az inokulációs kísérletben. A beavatkozást mind a hatan túlélték. Hogy bizonyítsák az immunitás meglétét is, egyiküket himlős betegek közé küldték, ahol tíz hét alatt sem kapta el a betegséget. Ezután a varioláció fokozatosan széles körben is elterjedté vált, míg a Jenneri, jóval biztonságosabb vakcináció végleg fel nem váltotta.

A történet folytatását itt olvashatod

Dr. Szendi Katalin

egyetemi adjunktus

Orvosi Népegészségtani Intézet

Forrás:

Newgate prison - London Historians. https://www.londonhistorians.o...